Megint iskolába járok, ami jó; de ilyenkor otthon kell hagynom Bendegúzt, ami nagyon nem jó. Sajnos akármilyen rövid kurzusra kell mennem, a távolléthez hozzáadódik a vonatozás, villamos út rohangálás, oda-vissza :( Ma szívtam mint a torkosborz. Amennyire lehet későn indulok el, így eléggé kiszámított az időm, hogy pont beérjek az óra kezdetére. Debrecenbe menet már késett a vonatom 10 percet, majd a villamos jegypénztárában álltam újabb 10-12 percet, pedig csak ketten vettek előttem jegyet, de azok igen problémásak voltak. A villamos természetesen egy „csotrogány” volt, amivel külön ö(ü)röm az utazás. Leszálltam, kis kerülővel elrobogtam a Szemklinikára egy köteg iratért, majd tovább robogtam a kurzus helyszíne felé, ami természetesen a másik Klinikatelep leghátsó végében található. Fel a 4. emeletre, természetesen nem a megfelelő liftet választottam, így egy folyosó és pár forduló után meg is érkeztem, természetesen a tanfolyam már elkezdődött. A kurzusról csak annyit, hogy nem ez volt életem legizgalmasabb másfél órája (na, majd jövőhéten, mikor én tartom az előadást! :D). Szóval teremből ki, (a megfelelő) lifttel le, át a Klinikatelepen, be a Szemklinikára, fel az emeletre, be az orvosiba és elő a paksamétát, amivel 2órával azelőtt elrobogtam és azóta érintetlenül hevert a táskámban. Borítékolás! Egy újabb nem túl izgalmas ¾ óra múlva végeztem is a 71 levél postaképessé tételével. Csak remélni tudom, hogy nem kevertem össze semmit. Fél hét, már csak a villamoshoz kell kisétálnom, majd fel a vonatra és otthon is vagyok. Legalábbis ezt reméltem, de ez nem egy olyan nap volt, amikor az történik, amit az ember lánya elképzel. A villamos természetesen az orrom előtt ment el és a következő egy csotrogány volt (Mi más?!) már épp elhelyezkedtem egy nem túl gusztusos ülésen, mikor villamosvezető zengő hangja tölti be a kocsit, miszerint bombariadó van a Piac utcán, a villamos csak a Városházáig megy. Ok, gondoltam, az már nincs messze az állomástól, kisétálok majd. És milyen rosszul gondoltam! Merthogy nem csak a járműveket, de a gyalogosokat se engedték átsétálni a területen. Egy laza 8 perces kerülővel, 21 perc alatt erőltetett menetben kiértem az vasútállomásra. Jegyet szerencsére nem kellett vennem, mert bérletem van, de mivel volt még 8 percem a vonat indulásáig, gondoltam veszek egy gyrost vacsorára (egy ilyen nap után igazán megérdemlek egy kis finomságot) Amíg várakoztam csak egy hajléktalan inzultált, ami végül is elég jó arány ahhoz képest hogy tele van velük az állomás és én legalább 3 percig álltam a büfé előtt. Csöpögő gyrossal a kezemben kisiettem a peronra majd lelkesen falatozni kezdtem. Egészen az első harapásig. A hölgyike természetesen nem kérdezte meg, hogy kérek-e rá csípőset, így én nem mondhattam, hogy utálom a csípőset, ő pedig jóóóól meglocsolta chili-szósszal a vacsorámat. Mivel se időm, se kedvem nem volt visszamenni reklamálni, elfogyasztottam úgy ahogy volt és közben csillagokat láttam. Egy akció keretében kaptam a gyrosom mellé egy pohár teát, aminek a fájós torkom miatt nagyon megörültem, na de csípős gyrost forró teával leöblíteni… határozottan az emberkínzás kategóriájába esik.
Most a vonaton ülök, net híján szövegszerkesztőbe pötyögöm a csodás napom emlékeit és csak remélni tudom, hogy semmi nem történik már velem azon a pár száz méteren, amit meg kell tennem az állomástól az otthonomig, ahol a Férjek gyöngye és a kicsi Drágaságom várnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése