2010.02.12-én egész nap rengeteget mászkáltam, jól elfáradtam. Fájt is a derekam így korán ágyba bújtam. Este fél 10 körül elkezdett csordogálni a magzatvíz. Fájás nem volt, baba mozgott rendesen, a doki mobilja kikapcsolva, ezért úgy döntöttünk megvárjuk a másnap reggelt a kórházba vonulással. Hajnali fél4 körül olyan érzésem volt, mintha egy lufi kipukkant volna a hasamban és a magzatvíz ömleni kezdett. Attól tartottunk, hogy ha ez tovább fokozódik, esetleg előre sodorhatja a köldökzsinórt így bementünk a kórházba. Fogalmunk se volt hova kell menni, az egész szülészeti tömb tök kihalt volt, portás, biztonságőr sehol. Addig keringtünk, míg belefutottunk egy nővérkébe a 2. emeleten és ő elkísért minket a sürgősségi ambulanciára. Innen sínen voltunk, én meg is nyugodtam, gondoltam jó kezekben vagyok, hamarosan itt a baba. Az ügyeletes doki megvizsgált, azt mondta a méhszáj felpuhult és kb 2cm-re nyitva.
5 körül felkísértek a szülőszobára, ahol közölték, hogy a dokim Sopronban van, de 7kor jön az ügyeletes, akivel megbeszélte, hogy átvesz. Addig is lefektettek és rámtették a CTG-t. Valahányszor bejött valaki megkérdeztem, hogy mikor kelhetek már fel és minden alkalommal ugyanaz volt a válasz, hogy „hamarosan”. Baba szíve jól vert, de csak 10-es fájásaim voltak, ami semmire se jó. Végre megjött a pót-doki, megvizsgált, a méhszáj változatlan, de legalább megengedte, hogy a CTG-vel együtt kiüljek az ágy mellé a labdára. Ez azt jelentette, hogy előttem ágy, mögöttem a fal, két oldalról gépek… így erősen lecsökkent a mozgásterem, de legalább nem feküdtem.
A doki egyébként nagyon szimpatikus volt, mindig mondta, hogy mit miért csinál, mik a lehetőségek és végül én dönthettem. Telt az idő, nem jöttek a fájások így szombaton 10 körül bekötötték az oxit. Eleinte nagyon víg voltam, zenét hallgattam, ugráltam a labdán, viccelődtünk Szabival. Javult a méhtevékenység, de hosszú órák alatt csak 1 cm-t tágultam így emelték az oxi adagot. Itt jött a feketeleves: baromi erős fájdalom, CTG-n alig valami dombok, méhszáj szinte változatlan. Ekkor mondta a doki, hogy gondoljam végig mit akarok, mert ha így folytatjuk császár lesz a vége a baba érdekében, de ha úgy akarom, próbálkozhatunk még. Természetesen úgy akartam. Kipróbáltam a gázt is, de ehhez sajnos megint ágyba kényszerítettek. Eleinte tök jó volt, szó szerint „zsongott a világ”, de ahogy erősödött a fájdalom, már nem ért semmit és sajnos nem is voltak hatékony fájások, mert nem nyitották megfelelően a méhszájat (3.5 cm-nél jártunk). Mondtam, hogy akkor most vagy EDA vagy császár, mert ennek így semmi értelme. Viszonylag hamar előkerítették az anesztest, akinek nagyon örültem, mert ismertem és megbíztam benne. Egy örökkévalóságnak tűnt az a kb 15 perc mire hatott az érzéstelenítő. Innentől viszont megint szép lett a világ és ami még jobb, mivel már nem görcsöltem, hatékonyak lettek a fájások és szépen nyílt a méhszáj is. Mikor leállították az EDA-t hogy érezzem hogyan kell nyomni, megint rossz volt, de már tudtam, hogy nincs sok hátra. 18:48-kor megszületett Bendegúz és az apukája elvágta a köldökzsinórt. Sajnos gátat is kellett vágni, de nagy baba volt, másként nem ment. Ahhoz képest, hogy a vajúdás alatt egyszer sem kiabáltam, a gát varrását végig nyöszörögtem, azt hittem már sosem lesz vége.
Szabi nélkül nem tudtam volna végig csinálni. Egész idő alatt mást sem tett, mint 100%-osan rám figyelt és segített ahol tudott. Én nem ehettem, így ő is egész nap csak egy müzli szeletet evett. Szegénynek még a kezét is véresre martam a fájások alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése