"- Már kint vagyok …
- De várjatok, ez fáj – görbítettem lefelé ajkaimat – mi ez a fény, ez a fájó fény, melynek sugarai a szemembe csapódnak. Mára megszerettem, sőt lassan már a szemeimmel is követem játékukat….
- És ez a hideg! Szinte éget, húzom össze magam, ez a hideg, mely felváltotta az addigra már megszokott kellemesen meleg, körülölelő, átfonó, mindent be- és kitöltő magzatvizet. Ebben a pár hónapos , rövid létezésemben, amelyet az anya pocakjában töltöttem el, megszoktam, hozzá szoktam, hogy mindig Vele vagyok. Együtt kelünk, fekszünk, eszünk … És most itt vagyok, tőle – számomra – elérhetetlen távolságban. Nem hallom, ahogy a szíve rendszeresen dobol, nem hallom, ahogy levegőt vesz. Elvették az anyámat, illetve engem vettek el Tőle.
- De most mégis valami hozzám ér, megérint. Csontos, erős kéz. De nem fáj, sőt úgy érzem mintha már éreztem volna, ahogy hozzám ért, ahogy megérintett …
- Megragad, felemel és elvisz. Hé, hé hová visz – görbítem a számat, nyelvem tologatásának közepette de ekkor lefektetnek, illetve valakire, vagy valamire – ekkor még nem tudhattam – rá hasaltatnak.
- Jé! Fejezem ki újfent csodálkozásomat, de ismerős ez a ritmikus dübögés, ez a mélyről feltörő ősi ritmus. És ez az illat, mintha már ezerszer és ezerszer magamba szívtam volna. Jé és ott van valami, ami határozottan irányomba mered, nekem szegődik. Egy tekintet. Már-már a „szerelem” pillantása, mely földöntúli boldogsággal tölt el …
Rám mosolyog … Én félszegen visszapillantok … Először találkoznak pillantásaink.
- Hozzám szól … De hiszen ez az a hang, amelyet odabenn mindig hallottam, amelyet mindig szerettem.
- Szia anya, -grimaszolok, mozgatom arcom megannyi izomzatát-, de jó, hogy most már látlak is és a hangodat is hallom …
- De Ő megértett, mert gyengéden átölelt …"
- De várjatok, ez fáj – görbítettem lefelé ajkaimat – mi ez a fény, ez a fájó fény, melynek sugarai a szemembe csapódnak. Mára megszerettem, sőt lassan már a szemeimmel is követem játékukat….
- És ez a hideg! Szinte éget, húzom össze magam, ez a hideg, mely felváltotta az addigra már megszokott kellemesen meleg, körülölelő, átfonó, mindent be- és kitöltő magzatvizet. Ebben a pár hónapos , rövid létezésemben, amelyet az anya pocakjában töltöttem el, megszoktam, hozzá szoktam, hogy mindig Vele vagyok. Együtt kelünk, fekszünk, eszünk … És most itt vagyok, tőle – számomra – elérhetetlen távolságban. Nem hallom, ahogy a szíve rendszeresen dobol, nem hallom, ahogy levegőt vesz. Elvették az anyámat, illetve engem vettek el Tőle.
- De most mégis valami hozzám ér, megérint. Csontos, erős kéz. De nem fáj, sőt úgy érzem mintha már éreztem volna, ahogy hozzám ért, ahogy megérintett …
- Megragad, felemel és elvisz. Hé, hé hová visz – görbítem a számat, nyelvem tologatásának közepette de ekkor lefektetnek, illetve valakire, vagy valamire – ekkor még nem tudhattam – rá hasaltatnak.
- Jé! Fejezem ki újfent csodálkozásomat, de ismerős ez a ritmikus dübögés, ez a mélyről feltörő ősi ritmus. És ez az illat, mintha már ezerszer és ezerszer magamba szívtam volna. Jé és ott van valami, ami határozottan irányomba mered, nekem szegődik. Egy tekintet. Már-már a „szerelem” pillantása, mely földöntúli boldogsággal tölt el …
Rám mosolyog … Én félszegen visszapillantok … Először találkoznak pillantásaink.
- Hozzám szól … De hiszen ez az a hang, amelyet odabenn mindig hallottam, amelyet mindig szerettem.
- Szia anya, -grimaszolok, mozgatom arcom megannyi izomzatát-, de jó, hogy most már látlak is és a hangodat is hallom …
- De Ő megértett, mert gyengéden átölelt …"
Én is olvastam babaképzelgést a születésről. Hihetetlenül durván és kegyetlenül bánunk az épp megszülető gyermekekkel. És utána csodálkozunk, hogy agresszívek lesznek. Pedig, mi fogadtuk őket úgy.
VálaszTörlés